Tóth Dániel 30 éves (illetve még pár hónapig 29 :), pszichológus, terapeuta, egyéni és pártanácsadó, kutató, előadó, youtuber, tréner, geek és gamer. (Ezt ő mondta így magáról. :)) Ebben az őszinte és inspiráló interjúban arról mesél, hogyan segít a hozzá fordulóknak empátiával és türelemmel saját maguk felé is megértéssel fordulni, és megtalálni a saját boldogsághoz vezető útjukat.

– Hol és mit dolgozol?

Nappal egy kórházi rendelésen (pontosabban pszichiátriai gondozóban, de ez ijesztően hathat) fogadom a pácienseket, szabadidőmben pedig magánrendelésen is várom a hozzám fordulókat, emellett még egyfajta ismeretterjesztő tevékenységet is végzek, ez személyes érdeklődésből indult mivel a pszichológiának olyan határterületein mozgok, amivel hazánkban nem sokan foglalkoznak, például internet-közösségi média, videojátékok, függőség és jótékony hatások, gamification stb. Illetve szakmai tapasztalataimat nagyon szeretem megosztani, ezért erről előadásokat szoktam tartani, tanároknak szülőknek, fiataloknak illetve nemrég egy youtube csatornát is indítottam pszichológus pasi névvel hogy szakmai és személyes tapasztalataimat közvetlen formában is megoszthassam.

– Miből áll a munkád?

Segítek amennyit csak bírok, és még egy kicsit. 🙂 Nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma eset alkalom/ülés sem. A tanácsadói munka mellett a szabadidőmben az említett ismeretterjesztő tevékenységet folytatom, így segítek azoknak, akik szeretnének teljesebb életet élni.
Sokféle problémával fordulnak hozzám, a legtöbb embernek hiányos az önismerete- önbecsülése és nemes egyszerűséggel nem boldog. Gyakori, hogy valaki a problémáiba testileg belebetegszik és gyakoriak a lelki problémák is, a függőségek, a szorongás, depresszió, a pánikbetegség a legkülönbözőbb családi, munkahelyi és párkapcsolati gondok, és még sorolhatnám.
A hozzám érkezőnek segítek másképp tekinteni a dolgaira. Kicsit helyette is hiszek őbenne, olyan intenzív figyelmet szentelek neki, amit valószínűleg már rég nem adott meg magának, és segítek belőle előhozni azt, amire szüksége van.
Empatikus emberként megérzem (átérzem) azt, amilyen problémával, fájdalommal érkezik hozzám valaki, így egy-egy session után szoktam kicsit merengeni, sétálni, zenét hallgatni, hogy bennem is lecsengjenek a dolgok. Akár megrázó, akár felemelő volt az előző ülés, a következő ember vagy következő alkalom is ugyanúgy figyelmet igényel.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Pszichológia MA, módszerek elsajátítása, hogy legyen eszköz a különböző problémákhoz, némi rutin és még sok száz órányi önismereti munka. Ha valaki emberekkel foglalkozik, akkor ez az egyik legfontosabb. E mellett a természetes affinitás a beszélgetésre, a másoknak való segítésre és a kíváncsiság. Én törekszem arra, hogy nyitott és semleges legyek, tartózkodjak mindennemű ítélettől és előítélettől munkám során. Gyakran mondanak nekem olyasmit, amit a sztereotípiák vagy képzeletem alapján persze leképezhetnék, és aszerint reagálhatnék is úgy, ahogy „szokás”, például foghatnám a pártját a megcsalt félnek, vagy ítélkezhetnék a másik felett, de nem akarom erősíteni azt a tendenciát, hogy a fájdalmat haragba fordítsa, sem az elkövető-áldozat kultuszt, inkább segítenék, hogy megérthesse a történteket, tanuljon belőle, mert tudom hogy egy ilyen esemény után alapjaiban végig kell gondolni és akár újra lehet építeni az önbecsülést, csakúgy mint a kapcsolatot. Mert ha végre elindul az őszinte kommunikáció, akár jobb is lehet a párkapcsolat, mint előtte valaha.
Sajnálkozhatnék, ha valakit valami „negatív” esemény ért, de nem akarom erősíteni ezt a hiedelmét, hogy az egy mindenestül negatív dolog, ami miatt sajnálnia kell magát, inkább mellette maradok és lehetőséget adok, hogy másképp is rátekintsen, eldöntse maga, hogy mi negatív abban és mi a pozitív, esetleg „blessing in disguise” rész. Terelgethetném például a saját identitásom szerint hetero irányba azt, aki mondjuk elbizonytalanodik nemi identitását illetően, de már rég megtanultam, hogyha az ember nem önmagához hűen él, az megbetegít. Az ítélkezés, sajnálkozás, a „megmondom hogy élj”, ezek gyakori reakciók a hétköznapokban, de nem segítenek, úgyhogy ezekkel nem élek. Helyette egy nagyfokú empátiával és az én megélésemben néha gyermeki kíváncsisággal, nyitottsággal állok hozzá a kérdéshez, aztán néha megkapom, hogy olyan mintha valami bölcs öreggel beszélgetnének. 🙂

– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

Aki hozzám jön, az nem bolond, én nem vagyok dilidoki. Aki pszichológushoz fordul, az nem gyenge ember, csak van valami problémája (esetleg komoly problémája), és kétségbeesett, mert nem tudja hova forduljon; de úgy is mondhatnám, hogy elég bátor és erős ahhoz, hogy felvállalja, hogy elakadt és segítségre van szüksége.
Ismerős a régi mese a császár ruhájáról, ahol eladnak egy mesét a csodaszép páratlan ruháról, amit csak az ostoba emberek nem látnak, és hiúságában a császár nem meri felvállalni, hogy nem látja (nincs is ruha), ezért ruhátlanul sétálgat és az alattvalók mind csodálják a szép ruhát (mert senki se meri kimondani az igazat)? Na, ezt csináljuk mi is, csak társadalmi szinten. Hazugságokkal és ámításokkal gazdagon átszőtt világban élünk, és sokan úgy élik le az életüket, hogy nem mernek szembenézni érzéseikkel, problémáikkal (legyen az munka, család vagy magánélet). Ezért minden tiszteletem azé, aki megteszi ezt a lépést, aki szembenéz ezzel, és tesz azért, hogy jobb legyen. Aki nem egyszerűen belebetegszik (testileg vagy lelkileg, az mindegy), jó magyar szokás szerint megkeseredik, vagy mások ellen például gyűlölködésbe fordítja fájdalmát, hanem felvállalja a felelősséget a saját életéért és elindul egy úton.

Nem én oldom meg mások problémáit. Nem mondom meg senkinek, hogy döntsön. Nem adok olyan direkt tanácsot, ami elvenné a döntést vagy a felelősséget a hozzám fordulóktól. Ellenkezőleg, mivel úgy látom, hogy a legtöbb ember egyik alapproblémája, hogy nem bíznak magukban és megszokták, hogy kívülről várják a válaszokat, néha mantraként ismételgetek kérdéseket és tükörként terelem vissza újra meg újra a velem szemben ülők figyelmét önmagukra.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Egyértelmű, Csillagok Háborúja: Új Remény. Ja, hogy a szakmámmal kapcsolatban? Kitartok az eredeti válaszomnál. 🙂 Egyébként komolyra fordítva a szót, többféle tevékenységben is megtaláltam már, ilyen a tanácsadás, vagy ha írok, videót csinálok, előadok, vagy csapatban brain storming-olok valami világjobbító projekten stb. Ezeknek közös ismérve, hogy teljesen bele tudok feledkezni, a világ szinte megszűnik, de mindig keresek még további lehetőségeket, mondhatni máig keresem a helyem.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Gyerekkoromban kb. világmegváltó-mindent tudó Jedi akartam lenni, a mai fejemmel tudom, hogy a legtöbbet önmagunkon keresztül tehetjük, így igyekszem minél harmonikusabb és teljesebb életet élni, és ebben segítek másoknak is, mert ha a gondolkodásuk változásnak indul, megváltozik az életük is és ez hatással lesz mindenkire, akivel kapcsolatban vannak. Egyszersmind megtanultam, hogy ügyelni kell a gondolatainkra, mert könnyen tévútra csalhatnak, hogy ne bocsátkozzak feltételezésekbe, inkább a megérzéseimre hagyatkozzak, mint amit a szememmel láthatok, illetve ma már tudom hogy még sokat kell tanulnom.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Amikor még az egyetem alatt első helyezést értünk el országos TDK versenyen a videojátékokról készített kutatásunkkal sokan mondták nekünk, hogy ez nagy dolog, és bár  kellemes meglepetés volt, nem igazán voltam rá büszke. Magam mögött tudhatok pár sikersztorit, amit kliensekkel értem el, de az sem kimondottan az én sikerem, ők tanultak-fejlődtek, én csak örülök, hogy a részese lehettem. Amikor idén több mint 800 beküldött ötletből sikerült első helyezést elérni egy oktatási innovációs versenyen, ott sem a büszkeségre emlékszem, hanem hogy azonnal menni akartam ki terepre iskolákba, hogy legyen belőle valami. Szeretnék minél több embernek segíteni, minél nagyobb változásokat elindítani. Tinédzsertől nyugdíjasig sokféle emberrel dolgoztam már, és néha csak kapkodom a fejem, hogy milyen gyorsan kivirulnak. Nagyon szeretek segíteni és végig nézni ahogy valaki a saját életében sokadik mellékszereplőből főszereplővé lép elő, elkezdi megbecsülni magát, hinni magában, és ekkor a munka és magánélet tengelyén is hirtelen elindulnak a dolgok. Ez a fajta átváltozás egy igazi kis csoda-varázslat, munkám egyik kedvenc része. Szeretném hinni, hogy munkámmal egy kis varázslatot csempészek a mindennapokba 🙂

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Mentor figurát nem tudok említeni, de a kutatótársam mindenképpen fontos figura volt, nálam szorgalmasabb és gyakran optimistább is. Hatalmas vitákat szoktunk kerekíteni egy-egy szakmai elvi dilemma köré, és ez elég produktívnak is bizonyult, mert jó pár publikáció született már belőle. 🙂 Ugyanígy megemlítendő a párom is, aki sokat támogat, gyakran bíztat, ha magamtól szerényebbre venném a figurát.

Egy kedves visszajelzés

Munkám egyik nehézsége, hogy sokszor nincs visszajelzés. A sikeres esetek egyik ismérve, hogy utána nem látom többet az illetőt. Épp ezért nekem szívmelengető, amikor kapok egy-egy visszajelzést kliensektől, néha rögtön utána vagy akár hónapokkal később kapok egy levelet amiben megírják, hogy hogyan változott meg az életük. Az egyik számomra legmeghatóbb nagyon rövid visszajelzés mindössze ennyi volt: “Megmutattad, hogy szerethetem magam.“

A TELJES interjú megtekinthető itt:

“Aki hozzám jön, az nem bolond, én meg nem vagyok dilidoki” | Szeretem a munkám #66