Az internetes társkeresésről talán mindenkinek van véleménye. Vannak, akik életük szerelmét ismerik meg egy-egy randioldalon, de előfordul, hogy csak néhány zavaros, vicces, vagy olykor megalázó sztorival leszünk gazdagabbak. 

A statisztikák alapján manapság öt kapcsolatból átlagosan egy az interneten indul. 2040-re pedig várhatóan nagyjából az emberek 70%-a online ismeri majd meg élete párját. A statisztikai adatok mellett azonban több minden motiválhat minket arra, hogy a társkeresésnek ezt a formáját válasszuk. Hogy csak néhány példát említsünk:

• félénkség – sokan (például az introvertált emberek) könnyebben boldogulnak az első, feszengéssel teli, ismerkedős fázisban, ha az nem személyesen, hanem közvetett formában és írásban történik
• félelem az elutasítástól – van, hogy félünk, mikor új emberekkel találkozunk, új társaságban kell megszólalnunk. Ha van egy kis szociális fóbiánk, akkor az internet sokat segíthet a párkeresés ismerkedős szakaszában.
• időhiány – rohanó világunkban mindent gyorsabban akarunk csinálni, minél több feladatot kell letudni, minél rövidebb idő alatt. (A slow mozgalom szerint mindig lassíthatunk saját érdekünkben, akár a társkeresésben is.)
• csalódás a „hagyományos” ismerkedésben – ha egy korábbi kapcsolat véget ér, az mindenkit megviselhet. Előfordulhat, hogy – attól vezérelve, hogy egy teljesen más partnert találjunk – a társkereső oldalakra kattintunk.

Elméletben az ilyen oldalak a kapcsolat első néhány lépését könnyítenék meg nekünk: nincs ideges hebegés-habogás az első randin, nem kell egy összejövetelen a tömeget pásztázni és az összes szimpatikus emberrel beszélgetni – elég csak egy OK, vagy egy jobbra húzás a profilra a beszélgetés indításához.

Mintha csak egy katalógust lapozgatnánk

Hiába azonban a könnyített első szakasz, ezen a csatornán sem tud mindenki egyformán sikeresen ismerkedni. Ennek az egyik oka, hogy a profilok általában nem azokat az információkat emelik ki és juttatják el hozzánk, amelyek egy sikeres párkapcsolat működtetéséhez szükségesek lennének, hanem főleg saját elvárásainkra kíváncsiak, illetve olyan objektív, külső adatokra, mint a szemszín, testalkat, hajszín. Emiatt is létrejöhet az a jelenség, hogy

szimbolikusan „termékesítjük” magunkat, és termékként tekintünk a másik személyre is. Többnyire úgy válogatunk az emberek között, mintha csak egy katalógust lapozgatnánk, pedig, hacsak nem hamis oldallal találkozunk, akkor bizony minden egyes profil mögött egy hús-vér, érző ember van.

A teljes cikket itt olvashatod.