Mamahotel – manapság egyre többet emlegetik ezt a 21. századi fogalmat, ami azt takarja, hogy a fiatal felnőtt, aki esetleg már nem tanul, és még nem is dolgozik, gyermeki minőségben vegetál a szülői otthonban, ahol a „mama” gondoskodik róla: főz, mos, takarít rá, és gyakran anyagilag is támogatja.

Első körben le kell szögezni, hogy teljesen természetes dolog, ha a szülő egyengeti gyermeke elindulását a „felnőttélet”-ben. A leválás azonban több esetben nem történik meg: manapság sokan mintha félnének mindebbe belevágni, ez pedig minden érintettre károsan hathat. Tapasztalataim szerint ezekben a helyzetekben a szülő is, és az immár felnőtt „gyermek” is egyaránt szenved. Az idézőjelet azért vélem szükségesnek használni, mert ezek a gyerekek már nem gyerekek, hanem fiatal felnőttek gyermeki szerepben, a gyermeki minőség jellegzetes tulajdonságaival: önálló egzisztencia, anyagi és érzelmi leválás nélkül, a függetlenség teljes hiányával.

Minél tovább tart ez a harmonikusnak és fenntarthatónak legkevésbé sem nevezhető állapot, annál nehezebb belőle kilépni. A szülőkre egyre nagyobb anyagi terhet ró, és minél későbbre tolódik az önálló élet elkezdése, annál nehezebb belevágni.

Ki fél, és mitől?

Megesik, hogy a szülő az, aki jobban tart a leválástól. A túlféltés miatt hajlamos lehet a gyermeke első szárnypróbálgatásait, kezdeti próbálkozásait visszafogni, meggátolni. Mindebben szerepet játszhat az is, ha a szülő már idősebb, esetleg egyedülálló, és a csemete fészekből való kirepülése a magára maradás érzésével fenyegeti.

A fiatalok részéről az úgynevezett kapunyitási pánik lehet az egyik ok, amiért félnek az önállósodástól. Középiskola után, az egyetem alatt még minden más, ám sokan már a felsőfokú tanulmányaik alatt rájönnek, hogy nem nekik való az a pálya, amelyet megálmodtak maguknak. Sokszor már az első munkahelyen összeomlik az a bizonyos kártyavár: nem látszik, hogy az az élet, amit annak idején elképzeltek maguknak, valaha meg is fog valósulni, mert nem akkora a fizetésük, nem olyanok a munkakörülmények. A koppanás után pedig visszatérnek a biztonságot nyújtó szülői otthonba. Ők a bumerángnemzedék: bár megpróbálják az önálló életet, hamar rájönnek, hogy nem tudják ugyanazt a szintű egzisztenciát megteremteni maguknak, mint amihez korábban hozzászoktak, ezért a hazaköltözés mellett döntenek.

Mellette, de nem előtte állni

Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok a szülői támogatás ellen. Fontossága vitathatatlan, ám csak bizonyos határokon belül nevezhető egészségesnek, és bizony könnyen motiválatlansághoz vezethet. A túlzott féltés nem visz előre, a fiatalokat pedig inkább a kezdeti szárnypróbálgatásaikban kell támogatni.

A mamahotelben lenni néha jó, és kell is, ám hosszú távon nem működik. 

Előfordulhatnak olyan élethelyzetek, amikor úgy hozza az élet, hogy a fiatalnak egy időre vissza kell költöznie a szülői otthonba, ám ekkor is fontos a felnőttszerep megélése: beszállni a rezsibe, besegíteni a házimunkába, és így tovább. Ugyanakkor a fiatalokban is tudatosítani kell, hogy senki sem ügyvezető igazgatói székben kezdi, hogy a célokért, az álmokért meg kell küzdeni, és tudni kell fejlődni és változni ahhoz, hogy boldoguljunk – az ehhez vezető utat azonban mindenkinek saját magának kell kitaposnia.

Az eredeti cikket itt olvashatod.